Szilasi Lászlóval személyesen először a 2018-as FISZ-táborban találkoztam, hozzá osztottak ugyanis be prózaműhelyre. Találkozásunk első percében még nem sejtettem, hogy hamarosan erre majd a „volt szerencsém” szófordulattal fogok utalni, több személyes és kevésbé személyes okból is, de mindenesetre két dologban biztos vagyok: a kedvenc műhelyeim egyike volt ez, valamint nem gondoltam volna, hogy egyszer veszem a bátorságot, és én kritizálom majd Szilasi László bármely szövegét, nyilvánosan. Igazából most sem fogom ezt tenni, álljon itt helyette egy rövidke, szubjektív eszmefuttatás legfrissebb, Kései házasság című regényéről. 

A történet dióhéjban: két ember, Vajda Ilma és Gavenda ‘Gerenda’ Péter véletlenül találkozik a szegedi Dóm téren. Az ő életükből kapunk évente egy-egy kis szeletet, szkeccseket ‘64-től napjainkig. Egyetemi éveik alatt még nem tudták, hogy mindketten Árpádharagoson fognak tanítani, életük pedig erősen összefonódik, még ha nem is együtt élnek, sőt, papíron mással házasok. De vajon meddig lehet így kitartani valaki mellett? 

Amit iszonyúan szerettem Szilasi előző kötetében, a Luther kutyáiban, a nyers kifejezések, erőteljes bensőségesség és személyesség, az ebből a regényből mind hiányzik. Felvillanó, filmszerű epizódok sorozata ez a kötet, főként külső narrációval, de mint ilyen, marad is a vásznon, én meg maradok a hátsó sorban, közvetlenül a vetítőgép alatt. De jó helyen ülök ott, a feszültség így is elér. Ilma érzéseinek részletezése legtöbbször hiányzik, csak tippelni tudom, hogy a várakozás mögé mennyi sok fájdalom rejtőzik, mennyi van elnyomva. Olyan, mintha a karakterek csak felskiccelve lennének, némileg idegenek maradnak, nem kerülünk hozzájuk közel, még akkor sem, amikor Ilma belső monológjait olvasom, mert ezek néha bizonytalan, gyakran felszínes gondolatok, például Cooper-tesztről, kolbásztöltésről, de a legkevésbé az ő legbensőbb érzéseiről. Ezek a hiányzó részletek, ez a látensség óriási feszültséget eredményez. Ám érdekes egy pillanatra elgondolkozni azon a szcenárión, hogy ez a hiány nem tudatos eszköz, inkább a férfi szerző női karakterbe helyezkedésének döccenése.  

Azt mondanám, inkább feltételezzük a tudatosságot, mivel férfi „hősünk” karaktere hasonlóan kidolgozott. Szintén ezt a feszültséget fokozva, az sejlik ki Gerenda karakteréről, hogy a férfi már-már teljesen közönyös, mintha a leghalványabban sem érdekelné, Ilma vajon hogyan érzi magát attól, hogy ő épp másodszorra is feleségül vesz valaki mást, vagy, hogy nem válik el. Persze, a közösen töltött idejükből mi, olvasók csak kis szeletkéket kapunk, nem tudjuk, hogy a többi, lopott időben vajon fejez-e ki bármi érzelmet Ilma felé – bár, én azt tippelem, hogy személyisége ezt alapvetően megakadályozza. És ha ebben nem tévedek, akkor felmerül a kérdés, hogy Ilma ugyan mi a bánatot szeret ezen a tuskón, ennyire kitartóan, ennyire sok és hosszú éven át? Rejtély. 

A szín Árpádharagos, ami jó eséllyel Békéscsabaféleség, már Szilasi 2010-es Szentek ​hárfája című regényében is felbukkant, ez kerek tíz éve jelent meg, szintén a Könyvhétre. Kiválóan semleges terep egy ilyen drámához, amit a történelem nagy fordulópontjai színesítenek. Azaz nekem épp az tetszik, ahogy a két főhős ezekhez a nagy történelmi fordulópontokhoz viszonyul, vagy inkább gyakran nem is viszonyul egyáltalán. Ilyen volt a holdraszállás pillanata, amikor Ilmának Gerenda gondolatai voltak fontosabbak meg a pillanat, ahogy a kezük egymáshoz ér. Vagy az internet és az e-mail elterjedése, ami Ilmának pusztán annyit jelentett, hogy még egy csatornán tudnak kommunikálni, se többet, se kevesebbet. Mintha ezek az emberiség számára fontos pillanatok számára olyan súlyúak lennének, mint lesöpörni egy hajszálat a kabát ujjáról. 

Érdekes regény a Kései házasság olyan életutakról, amiket kevesen tudnak, akarnak végigjárni. Sokszor szerettem volna megrázni Ilmát: hülye vagy, ennek így semmi értelme, de mégsem tettem le a könyvet, és a végére még néhány más árnyalat is felsejlett a történet szövetében. Azt hiszem, az utolsó oldalak környékén megértettem Ilmát. Azt hiszem, újragondolok néhány tényt, amit a világról állítottam. Meglátjuk...